Követés

1. fejezet

Bibi elvileg kényelmesen hátradőlt a dönthető háttámlájú székben, kinézett a mellette lévő ablakon a szürke égboltra, miközben legbelül feszengett. Az egész teste görcsben állt. Szorongott, pedig a helyzet hétköznapi volt a számára. Hiszen már tizenkét éve nem múlt el úgy egy hét sem, hogy legalább három alkalommal helyet ne foglalt volna ebben a helyiségben. Mégis minden alkalommal, amikor hátra kellett dőlnie és mesélnie a pszichiáterének a napjáról, félelem ragadta magával. Nem tudta megmondani, mitől félt. Mindentől. Az emberektől, az állatoktól, a növényektől, az épületektől, a természeti erőktől, tényleg mindentől. Rettegett attól, hogy valamihez, vagy valakihez, amit, vagy akit addig nem ismert, hozzá kell érnie, megérintik, vagy egyszerűen csak bármi nemű interakcióba kell lépnie. Szeretett magába roskadni, elmerülni a saját világában, távol maradni a kapcsolatlétesítésektől.

- Bibi? Kezdhetjük? – hallotta maga mellől a pszichiáter hangját.

A beszélgetésüket mindig rituálisan kezdték el. Köszönés, helyfoglalás, az ég kémlelése, majd a meg- és felszólítás. Ettől függetlenül minden alkalommal összerezzent, ahogy meghallotta a nevét. Visszafordult az orvosához, majd a lehető legüresebb arckifejezéssel bólintott, mint ahogy eddig is mindig.

- Milyen napod volt?

- Semmilyen – vonta meg a vállát, majd ismételten az ablak felé fordult. Egy iskola helyezkedett el a szemközti oldalon. Egyesével benézett az ablakokon, várta, hogy valahol mozgást vegyen észre, de a délutáni órának köszönhetően már egyetlen egy lámpa sem világított. Sötét volt, csak az üvegekre ragasztott halloweeni díszek látszódtak, amiket még nem szedtek le a takarítók. Innen az utcára nem látott le, csak az elhaladó autók dübörgését hallotta. – Csak a szokásos…

- Mesélj a munkádról!

- Tényleg semmi extra – kulcsolta össze a kezeit az ölében, és végre teljes figyelmével a doktorra nézett. – Minek van erre szükség? Ugyanúgy zajlik az életem, ahogy zajlott 4 éve is…

- Tudom, de amikor a munkádról mesélsz, ellazulsz és elfelejtesz félni – válaszolt nyugodt hangon az orvos. Ezerszer elmondta már neki, és tudta, hogy még legalább ennyiszer el kell mondania, de sosem fogja megunni, mert amikor Bibi megnyugszik, szinte kivirágzik. És az ő harci feladata, hogy ezt a lányt, aki itt gubbaszt vele szemben minden hétfőn, szerdán és pénteken ebben az egyre rozogább fotelben, felrázza abból a bezárkózottságból, ahová tizenkét éve menekült.

- Szeretem. Megnyugtat, hogy nem kell emberekkel szóba állnom. A levelek, illetve a telefonbeszélgetések sosem zavartak, és szerencsére az irodám is a lehető legtávolabb van a központban – tényleg megnyugtató érzés volt az irodájára gondolni. Egy kis szoba, ahol az asztalán kívül két iratszekrény árválkodik, és semmi több. A számítógépe egy ósdi, de annál megbízhatóbb asztali, amin kitűnően futnak a céges programok, levelezőrendszerek. Külön kis faxos, másológépes nyomtatója is van, így még ezekért sem kell a közös helyiségekbe mennie.

- Reggelizel? Nagyon vékony vagy…

Bibi vállat vont. Sosem volt az a reggelizős fajta. Elég volt egy tejes kávé reggelire. Viszont tisztában volt azzal, mire ment ki a játék: részt vesz-e a közös étkezéseken az irodában? Nem, nem igazán szokott… Reggel még otthon megissza a kávéját, ebédnél pedig megpróbál olyan későn asztalhoz ülni, amikor már üres a konyha. Legalábbis maximum egy-két ember tartózkodik ott, akikkel elég a legalapvetőbb társalgást elszenvedni, azaz elég nekik köszönni. Egyetlen egy ember lenne a cégnél, akitől nem félne, de ő igazi társasági személy lévén mindig akkor eszik, amikor telis-tele van az étkező. Így igazán sosem találkoznak…

- Ebédelni szoktam… - tért ki a kérdés elől. – És büszke lehetsz rám, mert akármilyen nagy a kísértés, sosem eszem a szobámban. Minden nap kimegyek a konyhába, ahol ugye, találkozom a kollégáimmal is.

- Ügyes lány! – dicsérte meg őszintén a pszichiáter. Sejtette, hogy minden eshetőséget megkísérel, hogy ilyenkor is elkerülje a munkatársait, de hagyta abban a hitben, hogy nem látott át a szitán. - És szóba is elegyedsz velük?

- Persze… - harapta be a száját a nő. Azon gondolkodott, mennyire ferdítheti el a valóságot. – Nem minden alkalommal, mert mi a cégnél nagyon a szociális média világát éljük, és alig akad olyan, aki evés közben ne a telefonját bújná…

- Bibi… - kezdett volna bele a pszichiáter egy hosszabb prédikációba, hogyan győzhetné le jobban az emberektől való félelmét, de a nő egyre jobban feszélyezve érezte magát a beszélgetés folyamán.

Látványosan az órájára nézett, majd előre dőlve a következőt mondta:

- Frigyes, letelt a mai negyvenöt perc… Jövök holnapután…

- Még nem csörgött az órám – mutatott a pszichiáter egy régi, kerek számlapú vekkerre, ami digitális számokkal mutatta, hogy lenne még egy jó negyedóra a beszélgetésből. – De rendben, most elengedlek, egy feltétellel.

Ahogy Bibi meghallotta az elbocsátó szavakat, már állt is fel abban a reményben, hogy pár másodpercen belül kiszabadul innen, és elindulhat a védelmet nyújtó otthona felé, ahol nincs senki és semmi, amitől rossz érzése támadna. Mert akárhogy szereti Frigyest, nem is fél tőle, de ezektől a beszélgetésektől kirázza a hideg. Könyörgött már neki, hogy hagyjanak fel a terápiával, ennél jobban ő már nem fog tudni senki előtt megnyílni, de azt mondta a férfi, hogy nem tehetik, mert félő, hogy az állapota visszaesik. Ebben mondjuk kételkedett, mert az idők folyamán azt sem érezte, hogy javulna a helyzet, de nem is romlott. Stagnált.

A feltétel szóra viszont visszahuppant a bőrfotelbe, és kellemetlenül kezdte érezni magát. Hirtelenjében szűk lett a helyiség, levegőtlen. Egyre inkább menekülni vágyott.

- Feltétel? – ismételte meg elhaló hangon.

- Jaj, nem kell itt a melodráma! – nevetett fel a férfi, majd a nő keze után nyúlt. Az érintésétől Bibi legszívesebben visszahúzta volna a sajátját, de erőt vett magán, és csak a férfi szemébe nézett, s mintha a halálos ítéletét várta volna.

A pszichiáternek nem volt újdonság a nő reakciója, tökéletesen előre látta mindezt. Számított is rá, valamilyen szinten pont ezt akarta elérni. Ha most nem tesz semmit, akkor Bibi nyugodtan kisétál az ajtaján, hazamegy és visszasüpped abba a világba, amelyből ki kellene rángatnia. Hát most kötelet nyújtott felé, kérdés, hogy elkapja-e?

- Holnap gyere el vacsorára! Ilona halászlevet készít, és tudom, hogy mennyire szereted a halat – közben maga elé képzelte a felesége arckifejezését, amikor meghallja, mit kell majd neki főznie. Nem fog örülni neki, hiszen még messze van a karácsony, akkorra van félretéve a mélyhűtőben a hal. Sebaj, majd vesz újat!

- Nem tudom… - tényleg szerette a halat, a halászlevet különösképpen. Frigyes családját is szereti, jobban, mint a sajátját. Mégis… A férfi gyakran rendez ilyenkor vendégséget, neki meg nem fűlik a foga a társasághoz. – Kiket hívtál még meg?

- Á, senkit – és tényleg, hiszen ebben a pillanatban találta csak ki, hogy vendégül látja Bibit. – Csak a gyerekek lesznek itthon. A múlt héten vettem harcsát, és azt akarja megfőzni Ilona. Nem fogadok el nemleges választ!

Még egy kis győzködés, és Bibi akarata meginog.

- Rendben, akkor holnap! – felállva nyúlt is a kabátjáért. Magára kapva be sem gombolta, már száguldott is az ajtó felé. Egyetlen egy vágya volt: minél előbb bezárni maga után az ajtót a saját, biztonságos otthonában.

- Szia! – sóhajtott fel a férfi, miután hirtelen magára maradt.

            2. fejezet

Már kint járt az épületből, amikor hajlandó volt megállni, hogy felhúzza a kabátja cipzárját. Gyűlölte az őszt és a telet, de nem a hideg, zord időjárás miatt, hanem a korai sötétedés volt a rémálma. Világosban is utált az utcán sétálni, nemhogy sötétben! Nem engedhette meg magának, hogy autót vegyen, bár már gimnáziumban megszerezte a jogosítványát. Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy vesz magának egy kisautót, még csak-csak meg lenne rá a pénze, de a fenntartására már kevésbé. Így marad a legnagyobb félelme, a gyaloglás.

Szerencsére nem lakott túl messze, csak néhány villamosmegállóra. Ráadásul forgalmas úton kellett hazamennie. Szeretett ezen a környéken lakni, mert jól kivilágított volt a környék, sokan jártak-keltek még éjszaka is, és a lakásánál még az utcán is biztonsági kamerákat helyeztek el, aminek a felvételét bármikor elkérhette a portástól. Fura mód, rosszul érezte magát emberek között, viszont amikor egyedül sétált, nyugodtabb volt, ha minél többen vették körül.

Viszont ilyenkor, amikor valami felzaklatta, mint most Frigyes kérése, sokkal jobban eluralkodott rajta a paranoia. Folyamatosan cikkázott a tekintete, mindenkiben potenciális elkövetőt látott, aki őt akarja elkapni. A villamoson nem mert felnézni, mert egy fiatal fiú állt mellette, aki éppen őt nézte, amikor rátekintett. Leszállva a szeme sarkából figyelte, hogy követik-e, de még azok is az ellenkező irányba folytatták útjukat, akik azon az ajtón léptek ki a kocsiból.

A járdán is többen sétáltak mögötte, amitől minden idegszála pattanásig feszült. A táskájából előhúzta a sálját, és magára tekerte olyan szélesen, hogy még az orrát is eltakarta. Lehajtott fejjel közlekedett, és csak a járda egyenletességére koncentrált, mert tudta, ha valakire ráemeli a tekintetét, kipécézi magának azt a szerencsétlent.

Menetközben valami hozzáért a kabátja ujjához. Összerezzent, még inkább összébb húzta magát. Fél szemmel megnézte, ki volt az, de csak egy gördeszkázó fiú kért tőle bocsánatot, miközben elhajtott jó előre. Nem tudta, örüljön vagy dühöngjön magán. Megkönnyebbült, hogy senki sem akarja bántani, de utálta ilyenkor magát, mert nem tudja sosem legyőzni az üldözési mániáját.

Éppen egy zöldséges mellett haladt el, amely még nyitva tartott. Végül is, nem járt későre az idő, csak a köd és a szürkület miatt érezte az ellenkezőjét.

- Jó napot! – motyogta, miután csilingelt mögötte az ajtóra szerelt csengő. Nem nézett fel, csak a szeme sarkából konstatálta, hogy rajta kívül egyetlen egy vásárló van a polcok között, és mivel a pult takarta, valószínűleg ott áll mögötte az eladó is. Közelebb ment az előtte állóhoz, majd az almákat kezdte nézegetni. Reggel munkába menet mindig be szokott ide ugrani egy nagy, savanykás – általában piros, de olykor-olykor zöld – almáért. Olyankor mindig a tulaj lánya a kiszolgáló, akivel az évek folyamán összebarátkozott. Vele már egy-két mondatot is szokott váltani, bár inkább csak hallgatja a fiatal lány fecsegését. Szerette, mert az elveszett fiatalságát idézte fel. Akármennyire fájdalmas is volt a számára, hiányzott az az ártatlan lélek, aki még tinédzserként volt. Most viszont a hangok alapján – felnézni nem mert –, egy idősebb nő szolgált ki. A hangja kedvesnek tűnt, beszéde pedig udvariasnak, érdeklődőnek. Legalábbis az előtte álló idősebb hölgy monológját a fiatalokról csendesen hallgatta, néha helyeslően hümmögött.

- Hölgyem? – került rá végül a sor.

Tudta, hogy ő következik, hiszen a mellette zajló beszélgetést figyelemmel követte, mégis összerezzent. Nyelt egyet, amivel megpróbálta legyűrni a torkából a gombócot, majd az előtte álló almákra mutatott. Már-már kérni akart, de végül megrázta a fejét. Almáért jön reggel, most inkább mást kér, valamit, amit vacsorára is ehet.

- Kérek, néhány citromot és két avokádót.

- Avokádóból most csak éretlen van. Jó lesz az is, vagy adjak helyette mást? – nyújtotta át az eladónő a nejlonzacskóba pakolt citromot.

Bibi meglepődött a nő őszinteségén. Általában a kereskedők nem szokták felhívni a „selejtes” árukra a figyelmet, inkább eltusolják, elrejtik, hogy csak otthon derüljön fény a hibára.

- Köszönöm, kérem. A citromok mellett hamar beérnek – magában még hozzátette, hogy maximum nem ma fogja elfogyasztani őket, ahogy először tervezte.

- Akkor parancsoljon – nyújtotta át azokat is egy zacskóban a nő.

Bibi továbbra sem nézett az eladó szemébe, a sálja védelméből kifizette, megköszönte, majd a lehető leggyorsabban távozott. Kilépve az üzletből körbepillantott, ki lehet a potenciális támadó és honnan támadhatnak rá. Nem látott semmi különöset, senki nem nézett éppen rá, senki nem tett váratlan mozdulatot a megjelenésére, így elindult hazafelé.

Beérve az utcájára felsóhajtott, még gyorsabban szedte a lábát, mielőtt maga mögött akarta tudna a város zaját. Felnézett a kapu fölé szerelt kamerára, ami az egész háztömböt belátta, és elmosolyodott. Itt már nem érheti baj. A kulcscsomója a kabátja zsebében lapult, egy apró könnygázspray kíséretében. Mindkettő önvédelmi eszközként szolgált számára.

Biztonságnak számított még a kulcsok melletti kis korong, mely nélkül nem nyílt ki a bejárati kapu, illetve az, hogy még két bezárt ajtón keresztül juthatott el csak a saját bejárati ajtajáig, amire három különböző zár volt felszerelve. A kapuban beérve odaköszönt a portásoknak – általában ketten dolgoztak egyszerre – majd a korongot az ajtó zárjához érintve belépett a lépcsőházba.

Az ötödik emeleten lakott, de a ház liftjét egyetlen egy alkalmat kivéve még sosem használta. Amikor ideköltözött, megpróbált vele felmenni, de mielőtt bezáródott volna utána az ajtó egy szomszéd lépett még be. Idősebb úr volt, meghajolva, udvariasan köszönt a fiatal lánynak, aki csak egy üdvöt tudott visszamotyogni. A fülke szűk lett és levegőtlen, szinte fulladozott az összezártságtól. Szédülni kezdett, és csak azért imádkozott, hogy míg ki nem nyílik az ajtó, el ne áruljon. A felvonó az első emeleten állt meg, ahol a férfi ki is szállt, de Bibi is. Nem mert tovább utazni vele, nehogy valaki mással legyen összezárva. Inkább felgyalogolt négy emeletet. Azóta egyszer sem kísérelte meg a beszállást.

Nem bánta, hogy minden egyes alkalommal gyalog kell fel- illetve lemennie a lépcsőn, legalább ezzel is fitten tartja magát. És az egy paranoid személyiségzavaros nőnek nem árt! Legalább ez nyugtatóan hat rá, ha már minden egyes embertől, akit csak meglát, retteg.

A lépcsőházból is csak a koronggal lehetett kijutni egy kisebb folyosóra, ahonnan a lakásának az ajtaja nyílt. A folyosót pozsgás növényekkel díszítette, de az öntözésüket a lakóközösség takarítóira bízta, akik kivételesen bejuthattak a folyosóra. Még sosem találkozott velük, így el is hessegette a gondolatot is, hogy egyáltalán léteznek. Lakását ezeken a növényeken kívül más élőlénnyel nem osztotta meg. Régen volt egy hatalmas kaktusza, de amint kinőtte a cserepét, átültetés helyett az anyjának adta.

Az előszobában első dolga volt bezárni az ajtót maga után, majd a cipőjét lecserélte az otthoni papucsára. A vásárolt gyümölcsöket bevitte a konyhába, és egy tálba rakta. Félretolta a vacsorára gondoltakat, az avokádó nem volt még olyan állapotban, hogy salátának megcsinálja, a citrom pedig tökéletes lesz a tálban mellette, amitől előbb meg fog érni a zöld gyümölcs. Inkább kinyitott a hűtőszekrényét, és belenézett.

Jó szokásához híven, most is dugig volt tömve minden fajta jóval. Szeretett főzni, szinte az volt az egyetlen egy hobbija. Szívesen mondta volna magáról, hogy tehetséges szakács, de eddig csak az édesanyjának tudta megmutatni főzőtudományát, ő pedig nem a dicsérős fajta…

Talált egy kis tálka maradék főtt rizst az előző esti vacsorájáról, amit ki is vett. Majd besétált a kamrába, hátha meglát valamit, ami illik a rizshez. A spájz a hűtőhöz hasonlóan tele volt, illetve ugyanolyan rend és rendszerezés volt benne, mint a lakás bármely másik részében. Az egyik oldalon a házilag főzött befőttek, szörpök sorakoztak, a másik oldalon a konzervek, a különböző tájak különleges ízeit magukba foglaló szószok, öntetek, magvak. Szemben pedig a ritkában használt, nagy helyet foglalt edények, gépek pihentek.

Meglátott egy adag olajban pácolt szardíniát, amit rögvest meg is kívánt. Levett egy fogasra akasztott kerámia serpenyőt, majd kivitte és lerakta a konyhapultra. Visszasétált a maradék fűszerért. Szezámolajat, mézet, gyömbért, szójaszószt és chilit vett el a helyéről, majd egy polccal lejjebb talált egy kevés újhagymát is, amit miután lepakolt minden hozzávalót, apró darabokra vágott. Közben meggyújtotta a lángot a tűzhelyen, és a halat kivéve mindent beleöntött a serpenyőbe. Néhány percig kevergette, míg az ízek össze nem értek, és végül adta csak hozzá az étel főattrakcióját, a szardíniát. Elkészülve egy mély tálkába öntötte, majd leült egy bárszékre a pulthoz.

Nem zavarta, hogy a kivilágított konyhában egyedül kell elfogyasztania. Jól esett a lelkének ezen a hideg, őszi estén egy ilyen meleg egytálétel. Közben bekapcsolta a reggel ott hagyott tabletjét, és végignézte az aznapi híreket. Végül öntött magának egy pohár száraz vörösbort. A szardíniához rozé passzolt volna, de azt nem szerette. Csakis a szárazat itta meg.

Fogta a poharát, jól esőn belekortyolt, majd bevonult vele a fürdőszobájába. A nap fénypontjának az esti fürdőzést tartotta. Egy csepp illóolaj alatt gyertyát gyújtott, miközben befeküdt egy habos fürdővízbe, és a napját végiggondolva elkortyolgatta a bort. Maradt még néhány percig, de még mielőtt kihűlt volna a vize, kiszállt belőle. Pizsamába bújt, és az esti tisztálkodás után egy könyv társaságában ágyba bújt. Addig olvasott, amíg el nem álmosodott. Ilyenkor hálát rebegett, hogy egy újabb napot épségben túlélt, majd átadta magát az álmoknak. Ha minden a megszokott rendben zajlott, nem ébredt rémálmokra… 

3. fejezet

A számítógépének kurzora az Excel táblázat egyik üres mezőjében villogott. Még egy teljes oszlop kitöltetlen volt, amit meg kellett volna csinálnia. Nem szeretett semmit sem félbehagyni, ezért feledve minden mást, már kezdett is hozzá a számításoknak, amikor megcsörrent a telefonja. Oda sem nézve, teljes figyelmével belemerülve a munkájába vette fel.

- Még dolgozol? – hallotta Frigyes hangját. Csak ekkor tudatosult benne az esti programja. Gyorsan a monitor órájára nézett, ami este fél hetet mutatott. A munkaideje elvileg ötig tartott, de sosem tudott időben szabadulni, amikor lehetett túlórázott – ilyenkor sajnálta, hogy a szerződésében nem kötötte ki, hogy fizessék ki neki ezeket a plusz órákat, és ne csak karácsonykor kapjon értük jutalmat.

- Ígérem, sietek! – kerülte ki a válaszadást, és köszönés nélkül tette is le a telefont.

Bizseregtek az ujjai, hogy hozzákezdjen az utolsó oszlop kitöltésének, de minden erejét összeszedve rákattintott a mentés gombra, majd a kilépésre. A gépe lassú volt, így várnia kellett míg leállt. Nem hagyhatta magára, mert valószínűleg ő hagyja el utoljára az épületet, neki kell lekapcsolnia a főkapcsolókat, ahhoz pedig muszáj volt a számítógépének is menetszerűen kilépnie a programokból. Főleg azért sem akarta megkísérelni, nehogy elszálljon az addigi munkája, és másnap újra kellene kezdenie.

A gép sistergése mellett belebújt a kabátjába, nyaka köré csavarta kötött sálját, fejére húzta horgolt sapkáját. Kesztyűt még nem volt hajlandó novemberben viselni, azt a ruhadarabot csakis télen hordta. Zavarta, hogy olyankor elveszik a tapintás érzékelése, ami védekezés során fontos segédeszköznek bizonyult. Legalábbis így tanulta az önvédelmi oktatáson.

Végre elsötétült a képernyő, és indulhatott is. A telefonja után nyúlt, hogy becsúsztassa a kabátja zsebébe, de ekkor megcsörrent. A kijelzőn az anyja nevét olvashatta. Habozott, hogy felvegye, legszívesebben elrejtette volna, sőt le is némította volna, hogy ne is hallja, hogy ki keresi, de tudta, hogy addig zaklatta volna, amíg fel nem veszi. És inkább az irodája magányában esik túl a beszélgetésen, mint a barátai otthonában. Útközben pedig nem szeretett beszélgetni, mert attól félt, hogy elterelik a figyelmét, és nem vagy csak későn veszi észre a rá leselkedő veszélyt.

- Anya!

- Szia Bibi! Fogadok, hogy dolgozol még…

- Igen, anya. Éppen most indulnék haza… - direkt mondta feltételes módban, hátha rájön az anyja a vonal túlsó végén, hogy tegyék le. Azt is szándékosan titkolta el, hogy Frigyesékhez hivatalos vacsorára. Jobb az, ha csak később tudja meg, ha muszáj megtudnia…

- Jó… És milyen napod volt?

Miért kérdezi ezt tőle mindenki? Anyja is állandóan erről faggatta, a pszichiátere is minden egyes alkalommal feltetette ezt a kérdést, neki meg kötelessége volt rá válaszolni, pedig minden egyes napja szinte teljesen egyformán zajlott. Reggel a kávéja után beért az irodába, dolgozott, megebédelt, dolgozott, majd elment vagy Frigyeshez, vagy haza. Hazafelé bevásárolt, otthon vacsorát készített magának, miközben újságot olvasott, majd beült egy kád forró vízbe, és az esti olvasás alatt elaludt. Ha minden napja így telik, miért kell minden egyes beszélgetés során rákérdezni, hogy milyen napja volt? Bár azért a munkája során valóban néha felidegesítették. Főleg, ha a felettese magánügyekben idegeskedett. Olyankor kellett valaki, akin csattanhatott az ostor, és ilyenkor Bibit is meg-megtalálta. Viszont ha csendben meghúzódott, akkor a cserfesebb kolléganőire előbb szállt rá, előbb talált bennük hibát. Bibi pedig mivel alapból nem nyitott a kollégái felé, alapból szerette a rendezettséget, így a munkája során is kevesebb és kisebb mulasztást vétett, mint bármely munkatársa.

- Csak a szokásos… - válaszolt végül. Az anyja utálta, ha egy kérdésére nem reagálnak, így muszáj volt valamit mondania. Hazudni nem akart, bővebben meg nem tudta kifejteni a nagy semmit. Semmit sem mondhatott, mert akkor az anyja támadóan a szavakon lovagol. Ő pedig nem volt olyan állapotban, hogy végighallgasson egy duzzogó hegyi beszédet. Igaz, sosem volt rá képes. Fiatal felnőttként annyiszor prédikáltak neki, míg ő csak ült csendben, magába fordulva, hogy most már elkerüli az ilyen alkalmakat.

- Nálatok sosem történik semmi érdemleges… - hallatszott csalódottság a távoli hangból. – Vagy csak nem akarod jó anyáddal megosztani az életed… Pedig mi mindent tettem már és tennék még mindig érted! Ezt sem érdemlem!

- Anya, kérlek!

- Jó-jó… Azért elmesélhetem, hogy velem mi történt?

- Persze… - egyezett bele, miközben magában egy hatalmasat sóhajtott, és leült az íróasztala sarkára. Hosszú beszélgetésre számított, mialatt megtudta, hogy a szomszéd házat eladták, és most felújítás alatt áll. Szinte az egész épületet lebontották, a tetőt újjá akarják építeni, az ajtókat-ablakokat kiszedték a helyükről. Nem tudja még, hogy ki vette meg, de reméli, nem valami fiatal, mert akkor a jó nevű környék gyorsan a hanyatlás szélére sodródhat. Hiszen a baj mindig csőstül jön, ha jön egy, nem sokára jön a következő is.

- Anya, ezt megbeszélhetnénk máskor? – szakította félbe az első leendő alkalommal. – Hétvégén úgyis megyek hozzád. Viszek valami finom sütit, és közben elmeséled a szomszédság apró-cseprő dolgait, jó?

- Jó-jó… Ha téged ennyire nem érdekellek…

- Dehogynem! Csak már későre jár, mennék én is hazafelé. Szeretlek! Szia! – köszönt el, de már csak a megszakadt sípolást hallhatta válaszul.

Sóhajtva vette tudomásul, hogy az anyja ismételten megsértődött.

A telefonját végre elrakhatta, és indulhatott. A folyosón csak a mozgásérzékelős irányfények világítottak, az összes lámpát lekapcsolták. Úgy látszott megelőzték, mert már más lekapcsolta a főkapcsolókat a bejáratnál, de nem hagyta volna békén a lelkiismerete, ha nem ment volna oda az elosztó szekrényhez megnézni, hogy valóban minden kapcsoló a nullán áll-e. Gyors, határozott mozdulattal fordította el a zárat helyettesítő, hajlított szöget, és vetett egy pillantást a gombokra. Magában nyugtázta, hogy mind megfelelő állásban helyezkedik, így zárta is vissza, és lépett el tőle.

A folyosónak ezen a részén a főbejárt mellett még a recepciós fülke és a konyha ajtaja volt. Mindkettőt éjszakára bezárják, ezért is lepődött meg Bibi, amikor kifelé fordulva a szeme sarkából észrevett egy pislákoló fényt az étkezőből kiszűrődni. Mi lehet az, hiszen áramtalanítva van szinte az egész épület? Az egész teste azt sugallta, hogy azon nyomban hagyja el a helyet, már ott áll a kijáratnál, hátra se forduljon, lépjen ki az ajtón, majd zárja be maga mögött az ajtót, és tűnés el innen. De a józan esze, mondjuk ebben teljes mértékben kételkedett, inkább valami bolondság hajthatta, azt súgta, hogy nézze meg, mert még valami baj is történhet az épülettel, és akkor ő lesz a bűnös, hiszen ő hagyta el utoljára az épületet. Ő nem figyelt oda mindenre. Ha nincs elzárva a gáztűzhely, és tűz üt ki? Vagy ha a hűtő maradt nyitva, ami külön áramkörhöz van csatlakoztatva, akkor elromlanak az ott hagyott ebédmaradékok, és ő takaríthatja majd ki az egészet. Ő pedig gyűlölte a romlott ételek szagát. Ezért inkább megragadta a zsebében tartott gázsprayt, és halkan a konyha felé osont. Vigyázott, hogy ne csapjon zajt, mert azért azzal is számolt, hogy esetleg betörő, és akkor a legvalószínűbben úgy tud elmenekülni, ha minél később veszik észre a jelenlétét.

Csak óvatosan bekukucskált azt ajtón a konyhába, ahol valóban a nyitott hűtő világított. Igen ám, de nem úgy felejtették, hanem valaki előre is hajolt, úgy tanulmányozta a benne rejlő dolgokat, a feje fölött pedig egy másik személy is próbált belátni, miközben a kezét elég intim helyen tartotta a másikjukon.

Bibi megdermedt, mert hátulról a sötétben nem ismerte fel az illetőket. Biztosan betörők. De akkor miért éppen a hűtő tartalmát bámulják? Nem, ez nem rá tartozik, jobb lesz, ha minél előbb elhúzza a csíkot. Lépett is hátrább, amikor beszélgetésfoszlány jutott el a füléhez:

- Jaj, vezérigazgató úr! Igazán lehetnél velem kedvesebb! Mi mindent megcsináltam már neked az elmúlt évben. Erre, csak ezt kapom… Szeretkezés után is kimondtad, hogy szeretsz!

A vezérigazgató? És az a hang… Az nem lehet! Kapta a szájához a kezét, hogy elnémítsa a torkából feltörő meglepetés hangját. Persze, nem sikerült olyan gyorsan, ahogy szerette volna, mert meghallották a helyiség másik végén, így hirtelen két pár megdöbbent tekintett nézett rá.

- Bíborka?! – hallotta a férfi elfúló hangját. Biztosan mondani akart még valamit, de a nő gyorsan közbe vágott, mielőtt egyre kínosabb helyzetbe került volna.

- Csak a hűtő fénye… - kezdett magyarázkodni, de rájött, minél kevesebbet mond, és minél előbb eltűnik, annál kevésbé csinál a fejére bajt. – Nem hallottam semmit, és különben is… ez csak Önökre tartozik… Nem szólok semmit az asszonyomnak… Ígérem! Jó éjszakát…

- Bíborka! – kiáltották még utána, de nem foglalkozott vele, hátra sem nézett, úgy futott ki az irodából.

Szíve hevesen dobogott, össze volt zavarodva. A vezérigazgatót nem egy hűtlen embernek ismerte, ráadásul a felesége volt a felettese. Most mi lesz? Szerette a munkáját, nem szándékozott emiatt elveszíteni. Remélte, a férfi is így gondolkodik, és megértő lesz vele, hagyja, hogy csendben tovább dolgozzon náluk.

4. fejezet

A lelke nem nyugodott meg olyan könnyen, mint azt más gondolta volna. Ott állt Frigyes háza előtt, de mielőtt becsöngetett volna, muszáj volt leküzdenie azt a belső késztetését, hogy most azonnal haza ne rohanjon és be ne bújjon a takaró alá. Nem tehette meg, mert ígéretet tett a pszichiáternek, amit nem szeghetett meg. De hogyan nézzen most szembe a családdal, miután ennyire zaklatott?

- Szia, Bibi - nyitotta ki az ajtót a csengetésére egy kedves, mosolygós, középkorú nő. - Már azt hittük, el sem jössz…

- Gyere csak be! – hallotta a nő háta mögül az orvos hangját, aki fel is bukkant a felesége mellett. – Már mindenki az asztalnál.

Ez meglepte, de csendben maradt, csak egy gyenge udvarias félmosoly kíséretében követte be a házaspárt az étkezőbe.

Valóban nem hiányzott rajta kívül senki az asztaltól. Ott ült az asztal egyik oldalán az idősebb fiúk, Beni és a barátja, akit Bibi még nem ismert, illetve velük szemben Adél, a húszas éveit taposó, nagyratörő terveket dédelgető lányuk. Bibit meglepte, hogy őt is itt látja, de nem szólt semmit se. Nem rá tartozott, hogy a gyerekek mit csinálnak. Igazság szerint kettejük közül csak Benivel volt szorosabb viszonyban. Talán azért, mert amikor Frigyes felkarolta, Adél 10 éves sem volt, a bátyja pedig hasonló, bár teljesen más irányítottságú érzelemvilággal küszködött. Lassan és óvatosan barátkoztak össze, de végül igazbarátokká váltak, akik mindent megoszthattak egymással. Nem nézték bolondnak a másikat, nem törtek pálcát a másik hátán és a legjobb, hogy bármit kérhettek a másiktól, szó nélkül segítettek egymásnak. Főleg kezdetben örült ennek Bibi, amikor próbálták leszoktatni a gyógyszerekről, de fiatal lelke nem kívánkozott annyira sürgősen megválnia a függőségétől. Beni volt, aki csempészte hozzá a tablettákat és falazott neki, amikor kiütött állapotban még a szobáját sem tudta elhagyni.

Bibi pedig a homoszexualitását segítette feldolgozni. Frigyes hiába volt pszichiáter, aki tanulmányai során azt tanulta, hogy el kell fogadni mások másságát, főleg azért, mert nem mentális betegség, de lelkész is volt, akinek vallása azt mondta, hogy az ördögtől származik. Ezért nagyon nehéz volt elfogadnia fia identitását. Az a szoros apa-fiú kapcsolat, ami addig megvolt közöttük, kezdett meginogni, és ha Bibi akkor nincs ott mellettük, nagy valószínűséggel a vesztét is okozta volna.

- Nagyon csendes vagy ma… - jegyezte meg Beni a vacsora vége felé. – Minden rendben?

- Persze – nyelt egy nagyot a nő. Még szerencse, hogy kenyeret is evett a halászléhez, különben most megakadt volna egy szálka a torkában. Hirtelen úgy tűnt, mintha megfagyott volna az étkezőben a levegő.

Remélte, hogy mostanra a munkahelyén történt incidensen túltette magát, de ezek szerint, nem. Bár ő sosem volt az a beszédes teremtés, a családi összejöveteleken is inkább csendben hallgatta a többieket. Nem gondolta, hogy most csendesebb lett volna a megszokottnál – olyankor is általában a kérdésre válaszol csak –, mégis úgy nézett ki.

- Jaj, Beni! – sóhajtott fel Karesz, miközben megcsapkodta a barátja karját. – Te magad mondtad, hogy Bíborka mindig is ilyen hallgatag. Hagyd, hadd élvezze ezt a fincsi levest, amit Ilona volt oly’ kegyes, elkészíteni nekünk.

Karesz hanglejtésétől, szófordulataitól az egész család összerezzent – kivéve Benit, akit teljesen hatalmába kerített az imádat. Frigyes a fejét támasztotta, arcán már-már egy rejtett undorféle mutatkozott, Ilona kínkeservesen mosolygott a neki szánt bóktól, de arca csak egy kiöntött viaszbábura emlékeztetett, Adél a tenyerébe rejtette kuncogását, Bibi pedig  ha nem vendégségben lett volna, legszívesebben látványosan forgatta volna a szemét. Hogyan találhatott magának ilyen felszínes alakot egy tehetséges ügyvédbojtár. Ennek ellenére most hálás volt neki, hogy megvédte a további magyarázkodástól.

- Köszi a vacsit, anya, finom volt, mint mindig! – állt fel az asztaltól Adél. – Most megyek. Sziasztok!

- Hová mész? – dőlt hátra karba font kézzel Frigyes a széken.

- Jaj, apa! – kiáltott fel a lány. – Már 24 éves, dolgozó nő vagyok! Ne kérd számon, hogy hová megyek és mit csinálok!

- Húgocskám, én 10 évvel vagyok idősebb nálad, és még mindig számon kér… - vetette közbe mosolyogva a bátyja. – Ráadásul én még külön is élek 20 éves korom óta. Te pedig nem!

- Szép báty vagy, nem mondom! Add csak alá a lovat! Elmész, utána meg én hallgathatom órákig a prédikálását! – csattant fel még inkább Adél, és további magyarázkodás nélkül kivágtatott a konyhából.

- Ej, ez a lány!

- Hadd csak Benikém! – vetette közbe Ilona. A tányérját kézben tartva állt fel. – Ha mindenki befejezte a vacsorát, menjetek át a nappaliba. Ott szolgálnám fel a desszertet.

- A húsos palacsintát a nappaliban együk meg? – csodálkozott mindenki. Ezzel olyan döbbenetet váltott ki, hogy az összes gondolatot elterelte a lánya távozásáról.

- Nem, nem! – nevetett fel. – Most kivételesen mást készítettem.

A többiek továbbra is tágra meredt szemekkel figyelték, és próbálták felfogni a hallottakat. A családban a halászlé után kizárólag kétféle második fogást tudtak elképzelni: a túrós csuszát és a Hortobágyi húsos palacsintát. Az előbbi Frigyes kedvence volt, az utóbbiért pedig a gyerekek rajongtak. Egyik sem olyan, amit könnyedén és kényelmesen elfogyaszthattak volna a nappaliban. Mindenki azon törte a fejét, hogy mi újat találhatott ki a ház asszonya, de egy épkézláb ötletük sem akadt.

- Mi az? – kiáltottak fel egyszerre.

- A kis kíváncsiak! – szedte össze a tányérokat Ilona. – Majd a szobában megtudjátok, addig nem árulom el! Na, indulás, ha tudni akarjátok!

Nem kellett több biztatás nekik, álltak is fel és türelmetlenül hagyták el az étkezőt.

- Bibi! – állította meg Beni a nappali ajtaja előtt. A többiek már bemasíroztak, így a férfi észrevétlenül meg tudta szólítani a nőt. – Beszélhetnénk?

- Persze – nézett fel rá csodálkozva Bíborka. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy baj van-e, de sejtette, hogy olyan a téma, amit vagy az apja, vagy a barátja nem hallhat.

- Mindjárt jövünk, csak mutatok valamit Bibinek – szólt be a férfi a nappaliba, amitől azon nyomban lefagyott Karesz arcáról az addig egy másodpercre sem eltűnő mosolya. A barátja is látta, de nem sokat törődött vele, kézen fogta a barátnőjét, aki szó nélkül, otthonosan követte fel az emeletre a szobájába.

Beni hálószobája annak ellenére, hogy nem laktak már benne, semmit sem változott az évek folyamán. A tiniként olvasott könyvek a helyükön sorakoztak a könyvespolcon, az ágyat versenyautót ábrázoló takaróval fedték, a kék színű falakon angol énekesek poszterei, az íróasztalon kis modellautók.

Bibi megállt a könyvespolc előtt, és szemügyre vette a köteteket.

- Mit akarsz mutatni? – simította végig a Harry Potter sorozat gerincét.

- Kérni akarok – huppant le az ágyra a férfi. Kényelmesen hátradőlt, onnan szemrevételezte régi bizalmasát. Olyat akart kérni tőle, amit alapjáratban elutasítana, de úgy vélte van egy adukártyája, amit kijátszhat ellene. – Holnap lesz a 10 éves osztálytalálkozóm. A gimiben még senki nem tudta, hogy a férfiakhoz vonzódom, s nem most akarom elárulni nekik.

- Annyi az egész, hogy nem beszélsz róla – most A hobbitot érintette meg. Ismerte már annyira, hogy ebből rájöjjön, mit akar tőle. De esze ágában sem volt teljesíteni.

- Ó, Bibi, ha ilyen könnyű lenne! Ismersz… Meg sem kell szólalnom, de az emberek így is azonnal levágják rólam – grimaszolt.

- És tőlem, mit vársz?

- Gyere el velem!

- Tessék? Én? Minek? – borzadt el a gondolattól is, hogy egy buliba menjen. Nem volt már legalább a gimnázium óta.

- Kísérj el, mint a barátnőm. Ismerjük már ezer éve egymást, s vagyunk olyan viszonyban, hogy egyikünknek sem lesz nehéz megjátszania magát.

- Szó sem lehet róla! Kérd meg Adélt!

- Nem lehet. A húgomat mindenki ismeri. Rendben, valószínűleg nem ismernék fel – legalábbis azonnal nem –, de tudod milyen. Pár perc alatt lebuktatna. Ráadásul amilyen, direkt tenné… Látom magam előtt, mennyire élvezné a szitut.

Bibi is elismerte, hogy Adél nem lenne éppen segítőkész ebben. Még ha először bele is menne, folyamatosan azon törné a fejét, hogyan hozhatná kínosabbnál kínosabb helyzetekbe a bátyját. Ebben mintha verseny lett volna közöttük, egyre furfangosabb ötleteket találtak ki, amivel borsot törhettek a másik orra alá.

- Akkor sem! Nem megyek emberek közé… - már a gondolattól is kiverte a veríték.

- Ne már! Ha megerőlteted magad, kiváló társaság tudsz lenni! Kérlek, csak most az egyszer!

- Ne haragudj, de nem. Nem akarom!

- Akkor sem, ha el tudom intézni neked azt a hőn áhított kölcsönt? – nézett rá a legártatlanabb tekintettel. Erre úgysem tud nemet mondani!

- Tessék? – nem hitte el, hogy jól hallotta-e. Az nem lehet! Hosszú ideje már próbál kölcsönt kapni a bankoktól, hogy megvehesse a lakást, ahol most albérletben lakik, de eddig mindig elutasították, mert nem volt meg a minimális fedezete rá.

- Jól hallottad! Elintézem neked, hogy még ebben a hónapban megvehesd a lakásod, de csak azzal a feltétellel, ha eljátszod holnap a szerelmes barátnőmet!

- A barátnődet…